vineri, 30 aprilie 2010
joi, 1 aprilie 2010
Nézz a természet szemével, adj esélyt mindenkinek(diszkriminációról)
Türelmetlenül vártam már az első hóvirág megjelenését, a daloló kismadarat, a reményadó napsugarat és a csiklandozó meleg szelőt! Tavasz van, szabadság! - kiáltok fel boldogan, es hangomat elnyeli a természet csendje. Oly csodálatos a természet! Mindig befogad, és nem kérdezi meg honnan jöttél, hova tartasz vagy, hogy ki fia vagy… Őt nem érdekli a bőr színe, a kinézet, a származás, az anyanyelv… Előtte minden ember születésétől fogva egyenlő! Tudós vagy oktalan, koldus vagy gazdag, az ő szeme egyformán néz mindenkire.
Egy szikláról lógatom a lábam, a hátam mögötti fenyőfák közül bújik elő a nap, és árnyékom a völgybe nyúlik. Letekintek kis városomra… Rozsdás sínek, szürke tömbházak, csikorgó kapuk, lyukas kukák, melyben a szemét jobbra-balra nyújtózódik, mint akit éjjel meggyűrt az ágy. Szomorú látvány. Ilyen körülmények közt vajon mi lehet az emberek fejében?!
A tavasz az utcákra csalogatta a város lakóit, és úgy nyüzsögnek-forognak, mint megzavart hangyák a hangyabolyban. Román, magyar, rroma együtt élnek ugyanabban a környezetben, ugyanazon törvények szerint. És mégis másképp néznek egymásra! Jelen vannak a mindig visszatérő konfliktusok, melyek feszültséget okoznak. A kisebbségek megvetése nem megoldás!
Minden ember méltóságát és jogát tisztelni kell! Mi is lenne, ha nem léteznének a megszokott sztereotípiák?!... Sajnos az emberek csak azt látják meg, akit és amit akarnak. Legtöbbször csalódnak azok, akik az első benyomás alapján mondanak ítéletet, de hibájukból nem tanulnak. Ezek az emberek nem a műveltség fegyverét használják.
Mindenki jogos, hogy esélyt kapjon a kibontakozásra. Esélyt kell adnunk mindenkinek a tanulásra, hogy a hátrányos helyzetben levő rromák is erkölcsös életet éljenek, és ne a tudatlanság tengerébe motoszkáljanak. Segítenünk kell nekik, hogy életcélokat tűzzenek maguk elé és vállalják a felelősséget tetteikért! NEM elítélni kellene őket, hanem útbaigazítani, megmutatni mi a jó es mi a rossz! Ez épp olyan, mintha kényszerítenénk egy kisgyereket autót vezetni, és felelőségre vonnánk őt ha elütne valakit.
Semmit változást nem lehet előidézni erőszakkal, kényszerrel. Néha könnyű a gyengébbekkel szembeszállni, mint megbirkózni a problémákkal…
Árnyékom már magam alá süllyedt, a nap nyugovóra tért, a szikla tetején állok, és csak gondolkodok… a megvetés, a különbségtevés, az undor, amivel mindenki rájuk tekint, túl nagy büntetés. Lesz-e valaha igazság számukra is, élvezhetik-e valaha a tavasz szabadságát? Vagy csak a reménnyel maradnak és azzal, hogy a természet előtt mindenki egyenlő!
Egy szikláról lógatom a lábam, a hátam mögötti fenyőfák közül bújik elő a nap, és árnyékom a völgybe nyúlik. Letekintek kis városomra… Rozsdás sínek, szürke tömbházak, csikorgó kapuk, lyukas kukák, melyben a szemét jobbra-balra nyújtózódik, mint akit éjjel meggyűrt az ágy. Szomorú látvány. Ilyen körülmények közt vajon mi lehet az emberek fejében?!
A tavasz az utcákra csalogatta a város lakóit, és úgy nyüzsögnek-forognak, mint megzavart hangyák a hangyabolyban. Román, magyar, rroma együtt élnek ugyanabban a környezetben, ugyanazon törvények szerint. És mégis másképp néznek egymásra! Jelen vannak a mindig visszatérő konfliktusok, melyek feszültséget okoznak. A kisebbségek megvetése nem megoldás!
Minden ember méltóságát és jogát tisztelni kell! Mi is lenne, ha nem léteznének a megszokott sztereotípiák?!... Sajnos az emberek csak azt látják meg, akit és amit akarnak. Legtöbbször csalódnak azok, akik az első benyomás alapján mondanak ítéletet, de hibájukból nem tanulnak. Ezek az emberek nem a műveltség fegyverét használják.
Mindenki jogos, hogy esélyt kapjon a kibontakozásra. Esélyt kell adnunk mindenkinek a tanulásra, hogy a hátrányos helyzetben levő rromák is erkölcsös életet éljenek, és ne a tudatlanság tengerébe motoszkáljanak. Segítenünk kell nekik, hogy életcélokat tűzzenek maguk elé és vállalják a felelősséget tetteikért! NEM elítélni kellene őket, hanem útbaigazítani, megmutatni mi a jó es mi a rossz! Ez épp olyan, mintha kényszerítenénk egy kisgyereket autót vezetni, és felelőségre vonnánk őt ha elütne valakit.
Semmit változást nem lehet előidézni erőszakkal, kényszerrel. Néha könnyű a gyengébbekkel szembeszállni, mint megbirkózni a problémákkal…
Árnyékom már magam alá süllyedt, a nap nyugovóra tért, a szikla tetején állok, és csak gondolkodok… a megvetés, a különbségtevés, az undor, amivel mindenki rájuk tekint, túl nagy büntetés. Lesz-e valaha igazság számukra is, élvezhetik-e valaha a tavasz szabadságát? Vagy csak a reménnyel maradnak és azzal, hogy a természet előtt mindenki egyenlő!
Abonați-vă la:
Postări (Atom)
